HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Berzsenyi Dániel levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
Döbrentei Gábor – Berzsenyi Dánielnek
Buda, 1831. február 4.
Buda, febr. 4d. 1831.

Az 1824ben aprilis 6d. megholt Kenderesy Mihály életirását e napokban futám meg Thaisz és Csernetzky Sas-ában I-ső kötet 133–147d. lap. Meg van emlitve, a 145 lapon, hogy Téged és Kisfaludyt (Sándort) magyar classicusoknak nevezett.
Erdélynek ezen erőslelkü embere igazán Sasnak vala szárnyára való. Ujra elbusulék halálán. Bár fennmarad tőle az élete körében történttek leirása, miként feltéte volt, a hogy ott megemlítetik. Sok nevezetest beszélt el ő nekem a Hora világbol, mellyben vitézkedett, ugy II-dik Jósef idejebelieket midőn őt hivatalba nem vevék mert németül jól nem tudott, és annak tanulására Posonba Bécsbe kellett költekeznie; többfélét az 1791 és 1792-beli országgyülésröl, mellyeken Hunyad v[ár]megye tüzes követe volt, és kormányszéknél miként folytakat. Effélék betüi, közelben még nem tünnek ki, mint a téjut parányai nappal, de jő az idők éje, s akkor százévenként mind inkább érdekesülő csillámvetők. Ugy lesz Kazinczy pályájának emlékezetében a kitünőbb korfestés. Kenderesynek majd szintén durván-egyenes vonala némelly tettnek kijegyzette volna belrugóját sima urakrol, mit az élők egymásnak még csak sugnak. S az ember, ez az ollyasmi lény, mint a zurzavaros[!] nap egykét órányi sugárzattal, korrol korra csak igy felfogható; megismerése pedig minden izében azért kell az emberiség haladhatásához, hogy megtudd: kinek mit higyj, ha megint ollyan fogásut látsz feltünni, a millyen már, vagy boldogitá, vagy elámította kortársait.
Előttem a képe Kenderesynek. Zömök, vállas, barna ember, halk lépéssel. Meggyőződésetöl el nem hajtható. S a szilárdnak szelid felolvadásai szivében, néha enyelgése is, mert hiszen poézis kedvelő volt. Egyszer este keresém, leánya nevelőnéjét leltem csak hon. Szólánk az ur jelleméröl. „Ollyan ez, mond e kisasszony, mint Plutarkhosz emberei.”
Kerekes Abel, Erdély történelmeihez magyar okleveleket akara kiadni s első füzetét neki, a nem gazdagnak, ajánlá. Én jártam el benne. Eléveszi pénztárczáját a kormányszéki tanácsos. „Itt van né, barátom, szól elszántan, 40 pengő forintom van, 30-czat előlegesen adok sajtóköltségre, a többi nekem kell, mig fizetésemet kapom. És a censor, Halmágyi, tilalmat irt, s a 30 ftot is visszaadtam. Ez is magyar hisztória.
Gróf Teleki Jósef tanácsostársa temetéséröl bumban egyenesen hozzá térék. Ajtajánál találom állva künn. Két kara, mellére kolcsoltan, szeme tüze kemény szemöldöke alul, földre szegezve. Méltóságos ur! szólítám. „Ugy .... felel, nem győzöm elborzadásomat illy nemes lelkü társam kora halálán, .... a kolcsomat várom itt.[”]
Nem szenvedheté Kazinczynak efféle germanismusait: Éljen a király fenn, fenn! Vivat, Herr König, hoch und abermal hoch. No öreg, hozd ki te is az egészségedet. Nun, Alter! bring du auch deine Gesundheit. Egmontban. – E darab szerencséjét fogja csinálni ..... Annak elég ideje ha csinált ember lészesz ....... Kik magokat a legbajosabb fekvre láták kivetve. Clavigóban. – Jött velem egyszer szemköztt reggel az utszán, kormányszéki ülésbe gyalog menttében. Csak egy szócskáért esedezém, „No s, van időm”, szóla nyájasan. Hát hogy tetszik Kazinczy másodszori Gessznere? Előfizetett rá s ez előtt kaptuk. „Biz én nekem se hogy se, ugy is elég konkoly nőtte bé már nyelvünk tiszta buzáját sok visszaveretésünk miatt, Kazinczy meg egész villával hányja rá a németességet.” De némelly talán csak szokatlan? Neki háborult. „Már barátom én az ollyan kényszeritettet köpöm” ... s valósággal ki is köpött amugy katykaringósan. S mit monda még? „Az Erdélyi Muzéumban ollyan ember csinálás ugyan ne legyen, mert ki fogok kelni ellene, hogy az nem erdélyi muzéum.” Ekkor szája széle’ savanyú vonása mosolyra változik, megszorította kezemet s ballagott.
Mikor Kazinczyt én 1816b. hozzá vezetém, hadd lám, gondoltam, hogy fogadja szállásán a szeles kis franczia öreget, a kivül keleties csendü ösmagyar. Ah! monda, bizony örvendek, hogy a szépizlésü lelkes Kazinczyt nálam láthatom, de a nyelvvel facsaros élését s németségeit, barátom, bizony nem szeretem, felém fordulva, ugy-e bár édes Döbrenteim. Kazinczy meghökkent, azonban még is közelítette hozzá valami egyéb. Mi? Kenderesy sem viselt bajuszt. Hanem már a füzött sarun nagyobb zörrenés lett volna, Kenderesy egyik szeme gyakran azon járt. Jól mulatának, mindenikben vala több még ollyan, a mi őket egymáshoz csatolhatá.
Ki fakadozott volt örömeiben a tanácsos ur azon, hogy ember vállalkozott az ősmagyar lakot keresni induló, s Körösi Csoma Sándоr hát gyakran volt nála. Gr. Teleki Pállal megyek egy este hozzá, Csoma épen ott. Uram, mondja majd ennek gróf Teleki Pál, megengedi-e, hogy én aláirást gyüjtsek, keleti utjára, Döbrentei barátommal. Csoma megköszöné, de „semmit sem fogadhatok el mond, mert ha siker nem lenne, azt hánynák, csak pénzt akartam felszedni, s tovább álltam. Majd mikor azt irnám itt a méltóságos tanácsos urnak, „ „végre magyarok köztt vagyok,” ” de pénzem nincs többre mennem, és akkor jőne segély, hálával fogadom, mert én meg a nemzetnek megfizethetlent adnék.” S a barnás hosszu képü, száraz, magas ember, önérzetében állt. Illyen vérünek, barátom, mikor tőle elválánk, nem csak imigy-amugy szoritottuk meg markát.
Bizony csak nyomorgott volt még akkor is Kolosváratt a magyar szinház; gr. Bethlen Gergely lovagiskolájában ütötték fel. Kenderesy csak fizette logéját s járta. Ez a Kócsi igazán nagyszerü szintjátszó, mondá itt, látszik, hogy ide is külön talentum kell és többféle tanulmány.” Ez a Kócsi Patkó János, 1811b. nemes felkelési kapitány, nekem barátom. Beszélé, miként igyekezett levenni őtet a gubernátorné gr. Palm Jozéfa a magyar színröl. De Kócsi, elkeseredetten bár, csak neki áldozá magát, ő egyedül, igazán hazafiságbol.
Midőn én többszer tanúja valék tisztán erdélyi constitutionalis érzelmeinek s igy láttam hívségét egyaránt Fejedelméhez-honához, meg honához és fejdelméhez,[!] azon felőle hallott gyanúsítást, hogy ő most királyi hivatalban nem a régi oppositio, el találtam előtte ejteni, haragomban a varjuszemü rágalmazókon. Egy hangja mordult meg erre, betüvel ki nem irható. Félig meddig h betün kezdődnék az, de nem egészen hem, még hm se. Az csak egy siket hang, félig orrbol, félig szájbol, a nyelv meg nem mozdul vele. Mintegy a lélek megmosolyodtának hangja, hirtelenében önérzet kél, a károgás megvetésé, évek tettein fut le az emlékezet, s onnan csendben jő: tiszta vagyok.
Furcsán járt Kenderesynek egy levelével Virág Benedek. A’ level kezdete igy volt: Kedves Virágom, a ki e soraimat kezedbe adja, csókold meg, mert az nekem kedvesem. S e levelet ki adta kezébe? Virágnak. Egy budai német szép leány. Mit? micsoda? ki vagy Te, hugom, hogy jutál e levélhez Te, kérdé Virag. A leány Ich weiss nicht-olja, hogy ki irta, ki hozta, ő neki egy ember, kit maga sem ismer adá a kapuban, mivel a szomszédban lakik s mondta, hogy Tisztelendő urat látásbol ismeri. Virág ekkor Budán az aranyszarvas czimü sarkháznál lakott. Amice, beszélé nekem Virág 1822b. midőn meglátogattam s ő mindjárt Kenderesyjéröl tudakozódott és a levél történetét elmosolygá vagy hogy mondjam, soha se tudtam miként kellene nekem azt az udvarunkbeli leányt megcsókolnom; az után értettem meg Kenderesy fia leveléböl, hogy az atyjáét ő hozta, engem többszer keresett, nem talált, s hamar kellvén indulnia Bécsbe, a fogadó bérlegényének adta, ez meg hát a leánynak.
Ezek nincsenek a becses életirásban, hanem számodra azért firkantám le, hogy közelebb tudnád érzened, ki s mi volt az a Te távulban védőd.